SSC Napoli
Az SSC Napoli, teljes nevén Società Sportiva Calcio Napoli nápolyi székhelyű olasz labdarúgóklub. A klubot 1926-ban alapították, jelenleg az első osztályban szerepel.
Hazai mérkőzéseit a több mint 60 ezer néző befogadására alkalmas San Paolo Stadionban játssza. A stadion 1959-ben épült, és az 1990-es labdarúgó-világbajnokságra felújították. Előtte három stadionban, időrendi sorrendben a Militare dell'Arenacciában, a Partenopeóban és az Arturo Collanában játszott a csapat.
A bajnoki címet eddig két alkalommal sikerült megszereznie, emellett többszörös kupagyőztes, valamint egyszer az UEFA-kupát is megnyerte. Ezzel, valamint hatvankilenc első osztályú szezonjával Közép- és Dél-Olaszország legsikeresebb csapata.
Egy felmérés szerint 2008-ban Olaszország negyedik legnépszerűbb csapata volt a Juventus, az Internazionale és a Milan mögött.
A klub 1964. június 25. óta részvénytársaság (olasz megnevezése società per azioni). A részvények 99,8 százalékának tulajdonosa a Filmauro nevű vállalat, amelyet Luigi de Laurentiis, a ma klubtulajdonos Aurelio édesapja alapított. A maradék 0,2 százalék személyesen de Laurentiis kezében van.
Története
A kezdetek
A nápolyi labdarúgás története egészen 1904-ig nyúlik vissza. Ekkor alapította a Cunard Line nápolyi gyárának munkatársa, az angol William Poths[2] és néhány munkatársa (Emilio Anatra, Ernesto Bruschini)[3] a Naples Foot-Ball & Cricket Clubot, a mai klub jogelődjét.[3] Amedeo Salsi elnöksége idején az egyesület már két év után új nevet vett fel, ekkortól Naples Foot-Ball Clubnak hívták.[4] A csapat színei a kék és a világoskék voltak, csíkos formában, első mérkőzését pedig az Arabik hajó legénysége ellen játszotta, amely korábban a korszak legsikeresebb csapatát, a Genoát is legyőzte. A Naples végül 3:2-es győzelmet aratott.[3] A klub egészen 1912-ig nem vehetett részt a nemzeti bajnokságban, ugyanis erre csak az északi klubok voltak jogosultak. Ebben az évben fogadta el a szövetség a közép- és dél-olasz csapatok nevezését. Ekkor a bajnokság mezőnye még elég képlékeny volt, számos csapat szűnt meg, illetve fuzionált egy másikkal. Ekkor a városban is több kisebb-nagyobb csapat létezett,[5] ezek közül azonban egyik sem jutott túl egy alkalommal sem a déli selejtezőkön.[6][7][8]
Később egy zsidó gyártulajdonosnak, Giorgio Ascarellinek az volt a szándéka, hogy egyesíti a város csapatait, hogy egy versenyképesebbet hozzon létre. 1926. augusztus elsején létrehozta az AC Napolit (Associazione Calcio Napoli), amelynek ő lett az első elnöke is.[8] A klub történetének első két szezonja egyaránt kieséssel végződött volna, ám a szövetség mindkétszer megmentette a csapatot.[9] A maihoz hasonlító lebonyolítási rendszerű új bajnokság, a Serie A első szezonjában is részt vett 1929-ben.[10] Az edző a „mister”, vagyis William Garbutt volt,[11][12] aki korábban már két bajnoki címet szerzett a Genoával.[13] Olyan labdarúgóknak köszönhetően, mint Antonio Vojak vagy Attila Sallustro, a Napoli 1993-ban és 1934-ben egyaránt harmadik lett, ezzel pedig kvalifikálta magát a korszak legrangosabb nemzetközi kupasorozatába, a Mitropa-kupába.[14][15][16] A csapat teljesítménye a ’30-as évek második felére egyre inkább visszaesett, és az 1941–42-es szezont követően története során először csak a másodosztályban játszhatott.[17][18]
A második világháború után a klub az első osztály déli csoportjában indult, amelyet meg is nyert.[19] Két évvel később, bundázás miatt ismét kiesett, miután a CAF kizárta.[20] Időközben a vezetőedző Eraldo Monzeglio lett, aki visszavezette a Napolit az első osztályba. A korszak legismertebb játékosai Bruno Pesaola, Hasse Jeppson és Luís Vinício voltak. Az ’50-es évek legjobb eredménye két negyedik hely volt (1953, 1958).[21] 1959-ben költözött a klub a ma is használt San Paolo stadionba.[22]
A Ferlaino-éra, az „aranykor”
Miután a csapat 1961-ben ismét kiesett a másodosztályba, Bruno Pesaolát, a klub korábbi játékosát nevezték ki vezetőedzőnek. Vele a Napoli 1962-ben első komolyabb sikerét könyvelhette el, ekkor kupagyőztes lett.[23] Másodosztályúként erre csak egy klub, a Vado volt képes még 1922-ben. Ezzel a Napoli a következő idényre jogot szerzett a KEK-ben való indulásra, ahol végül a negyeddöntőig jutott. Az egyesület 1964-ben felvette a ma is használt Società Sportiva Napoli nevet, egyúttal részvénytársasággá alakult.[24][25][26][27][28] Az elnök Roberto Fiore lett.[29] A korszak legismertebb játékosai a később fellépési rekorderré váló Antonio Juliano, a néhány év után a Juventushoz igazoló Dino Zoff, Omar Sivori és José Altafini voltak.[30] A Pesaola-féle csapat legjobb eredménye egy második hely volt 1968-ban.[31] Időközben a Lauro család hatalma fokozatosan csökkent a csapatnál (az akkori elnök Achille Lauro volt, de fia, Gioacchino is fontos pozíciókat töltött be), így az új elnök 1969-ben Corrado Ferlaino lett, akihez a klub történetének legeredményesebb időszaka kötődik.[32] Köszönhetően olyan labdarúgók leigazolásának, mint Sergio Clerici, Giuseppe Bruscolotti és Tarcisio Burgnich, a csapat 1975-ig két harmadik és egy második helyet is elért. Ez nagyrészt az Ajax által világhírűvé váló, a Napolinál Luís Vinício által meghonosított totális futballnak volt köszönhető.[33][34][35] 1976-ban ismét sikerült megnyerni a Coppa Italiát, ezúttal a Hellas Verona ellen.[36] A 70-es évek második felétől az eredmények fokozatosan romlani kezdtek, 1980-ban a Napoli például már csak tizenegyedikként zárt.[37]
Bár, többek között Ruud Krolnak köszönhetően, a csapat már 1981-ben harmadik lett, az igazi változások 1984-ben kezdődtek. Ekkor Ferlaino leigazolta a Barcelonától Diego Maradonát, az akkori labdarúgás egyik legnagyobb sztárját. Átigazolásának díja tizenötmilliárd líra volt.[38] Ottavio Bianchi vezetésével, valamint Maradonán kívül olyan játékosok közreműködésével, mint Bruno Giordano, Salvatore Bagni, Claudio Garella vagy Alessandro Renica[39] 1987-ben a Napoli fennállása során először bajnoki címet ünnepelhetett, első déli klubként.[40][41][42] Ekkor sikerült először huzamosabb ideig megragadnia az élmezőnyben, ugyanis a ’80-as évek második felében olyan játékosok érkeztek, mint Careca, vagy a szintén brazil Alemão. 1988 és 1989 egyaránt ezüstéremmel zárult, utóbbi idényben azonban a Napoli az akkor harmadik számú nemzetközi kupasorozatban, az UEFA-kupában is felért a csúcsra, a döntőben a német VfB Stuttgartot legyőzve.[43][44] 1990-ben Alberto Bigon edzősége idején a klub megszerezte második scudettóját, valamint övé lett a szuperkupa is, utóbbiban a Juventus volt az ellenfél. A végeredmény fölényes, 5–1-es győzelem lett.[45] Az „aranykor” 1991-ben fejeződött be, amikor Maradona személyes problémák miatt távozott, nemcsak a Napolitól, hanem Olaszországból is.[46]
Megszűnés, majd újjászületés
A kulcsjátékosok távozása után a klub egyre szerényebb eredményeket tudott csak felmutatni, 1992-ben negyedik, két évvel később hatodik helyen zárta az aktuális évadot, előbbit Claudio Ranieri, utóbbit Marcello Lippi irányításával.[47][48] Az egyre súlyosbodó anyagi problémák miatt további játékosok voltak kénytelenek távozni, úgy mint Ciro Ferrara, Gianfranco Zola, Daniel Fonseca és Fabio Cannavaro.[48] Ekkor még a csapatot két évig irányító Vujadin Boškov irányításával sikerült egy hetedik és egy tizedik helyet, valamint 1997-ben egy kupadöntőt elérni,[49] 1998-ban azonban a Napoli már csak az utolsó helyet tudta megszerezni, így harminchárom év folyamatos első osztályú tagság után ismét kiesett.[50] A feljutás 2000-ben sikerült ismét, azonban az újbóli első osztályú tagság ezúttal mindössze egy évig tartott.[51][52]
Az egyre komolyabb problémák 2004-ben végül csődhöz vezettek.[53] A következő hetekben a filmrendező Aurelio De Laurentiis vette meg a klubot, és Napoli Soccer néven a harmadosztályba adta be nevezését.[54][55] A második szezonban, 2006-ban Edoardo Reja irányításával sikerült kivívni a feljutást a másodosztályba.[56] Ezután az egyesület visszaszerezte az eredeti név használatának a jogát, majd 2007-ben, mindössze egy év után rögtön sikerült kivívni az újabb feljutást, ezúttal már a Serie A-ba.[57][58] A vezetőedző rövid ideig Roberto Donadoni volt, utódja pedig Walter Mazzarri lett,[59] akinek vezetésével 16 év után visszatérhetett a nemzetközi porondra, az Európa-ligába (ha a jogelőd UEFA-kupát is ide számítjuk).[60] A 2010–11-es szezon befejezésével pedig 22 év után játszhatott ismét a legnagyobb presztízsű nemzetközi kupasorozat, a Bajnokok Ligája valamely szakaszában.[61]
Az újabb aranykor
A 2011-12-es szezonban az 5. helyen végeztek a bajnokságban, ám az Olasz kupában -a döntőben 2-1-re a Juventust legyőzve-diadalmaskodtak, 25 év után az első klubtrófeát elhódítva. A gólokat Edinson Cavani és Marek Hamšík lőtték. Az Bajnokok Ligája csoportköréből továbbjutottak, a következő körben azonban a későbbi győztes Chelsea FC túl nagy falat volt. A 2012-13-as szezonban a bajnokság 2. helyén végeztek, ami a legjobb szereplésük volt az 1989-1990-es bajnoki cím óta. Cavani 29 góllal a bajnokság gólkirálya lett, majd a Paris Saint-Germainhez igazolt 57 millió euróért, ami új rekordot jelentett ezen a téren. Mazzari 2013 nyarán az Internazionale edzője lett, helyére a spanyol Rafael Benítez érkezett, valamint olyan játékosok mint Raúl Albiol, Gonzalo Higuaín, José María Callejón a Real Madridtól, vagy mint Pepe Reina és Dries Mertens. A bajnokságban 3. helyen végeztek, azonban az Olasz kupát ismét sikerült elhódítani, ezúttal a Fiorentina ellen(2-1),valamint az Olasz szuperkupát is a bajnok Juventust legyőzve. A 2014-2015-ös szezonban már Maurizio Sarri irányította az együttest, miután Benitez a Real Madridhoz szerződött. Miután 2015 decemberében 2-1 re legyőzték otthon az Internazionalet, 25 év után először vezették a bajnokságot. A szezont végül a 2. helyen zárták, és Gonzalo Higuaín lett a gólkirály 36 góllal, amivel megdöntötte Gunnar Nordahl erre vonatkozó rekordját.
